IR avagy inzulinrezisztencia

Az inzulinrezisztencia modern társadalmunk egyik leggyakoribb problémája, nyugodtan nevezhetjük civilizációs ártalomnak. Az IR (ezt a rövidítést használjuk a jövőben) a diabéteszhez hasonlóan alapvetően a szervezet cukor-anyagcsere betegsége (nem véletlenül nevezik az IR-t a diab előszobájának).

Miért fontos az egészségünk szempontjából?

Könnyű belátni, miért nem bagatellizálható az IR – mivel szervezetünk fő energiaforrását (vagyis a szénhidrátok elosztását) érinti, sokrétű és mélyreható következményeket vonhat maga után. Bonyolítja a dolgot, hogy nem (mindig) könnyű diagnosztizálni – gyakran meddőségi kivizsgálás kapcsán derül rá fény, de az állandó cukoréhség is árulkodó jel lehet. Sok esetben a sikertelen fogyókúrák hátterében is ez áll.

Mi történik a szervezetben?

Amikor valaki IR-es, akkor szervezetében a szénhidrát-anyagcseréjében közreműködő szervek (vázizom, máj, zsírszövet) nem érzékelik az inzulint, azaz rezisztenssé válnak rá – ebből kifolyólag az érintett sejtek csökkent mértékben képesek a cukor felvételére, majd ezt követően annak lebontására. A szervezet érzékeli a magasabb cukorszintet, és fokozott inzulintermelésbe kezd – ez a hiperinzulinémia.

A dologban az az alattomos, hogy ebben a kezdeti szakaszban a vércukorszint magasabb ugyan, de még a normál tartományban mozog. (Vagyis a terheléses vércukorszintmérés nem derít fényt a problémára, csak az inzulinszint célzott mérése.) Ám hosszú távon a folyamat a visszájára fordul: a hasnyálmirigy „kifárad” a folyamatos inzulin-termelésben, és nem képes a vércukorszintet normál értékeken belül tartani.